Drábik János: Hogyan jött létre az Iszlám?

Ezt követően számos sikertelen kísérlet történt az élete kioltására. Hirtelen halálát végül is ételmérgezés okozta.

A jezsuita bíboros Augustine Bea a Vatikánban őszintén elmondotta a beavatottaknak, hogy a római-katolikusok mennyire szerették volna Jeruzsálemre is kiterjeszteni befolyásukat a III. század végén. A Szentföld központja felbecsülhetetlen értéket jelentett a számukra. Ezért született meg az az elképzelés, hogy létre kell hozni egy olyan erőt, amely képes ezt a feladatot teljesíteni. Így esett a választás Izmael gyermekeire, az arabokra.

Bea bíboros többek között ezt mondotta Rivera-nak: "Mivel vallástörténetileg és stratégiai-földrajzi fekvése miatt is a Szent Város felbecsülhetetlen kincsnek számított, felmerült az elgondolás, hogy Jeruzsálemből egy római-katolikus várost kéne csinálni. E feladat elvégzésére adva volt egy nagy és kiaknázatlan emberi erőforrás: Izmael gyermekei..."

Ennek a tervnek lettek részesei a Közel-Kelet sivatagos vidékein nomád életmódot folytató arab beduinok. Jézus Krisztus korai követői mindenfelé hirdették az evangéliumot kis gyülekezeteket alapítva, de egyre inkább ellenállásba ütköztek. Mind a zsidók, mind a római kormány üldözte a korai keresztényeket, mert meg akarták állítani az evangélium terjedését.

Ebben az időben a Római Birodalom már számos okból hanyatlásnak indult. A korrupció, az apátia, az általános eladósodás, az ugaron hagyott termőföldek, a szabad parasztok városba menekülése belülről pusztította az egykor hatalmas Birodalmat. Rivera írása nyomán Idézzük ismét Bea kardinálist:

"A Krisztust-követők üldöztetései azonban hiábavalóak voltak, mert sokan továbbra is az életüket adták Krisztus evangéliumáért. A Sátán egyetlen módon tudott e nagy előrenyomulás ellen tenni, mégpedig úgy, hogy létrehozott egy ál-Krisztust-követő vallást, amellyel lerombolhatta Isten munkáját. A megoldás Rómában volt. A rómaiak vallása az ősi Babilonból származott, amely csupán egy kis kozmetikázásra szorult. Nem egy éjszaka született meg az új vallás, de a 'korai egyházatyák' írásaival mindenképp kezdetét vette a működése. Ezekből kitűnt, hogy új vallás van születőben.

A római Jupiter szobrot átnevezték Szent Péterre, a Vénusz szobrot Szűz Máriára. Székhelyüket az úgynevezett 'Vaticanus' Hét-dombra helyezték, amely az alázuhanó kígyó helye volt és ahol Janus sátáni temploma állt. Így született meg a nagy ál-vallás, a római-katolikus vallás."

Bea bíboros szerint ennek a nagy ál-vallásnak valójában az volt a célja, hogy megállítsa az evangélium hirdetését, lemészárolja a Krisztus-követőket, vallásokat alapítson, háborúkat szítson. A három monoteista vallás mindegyikének van egy szent helye, ahonnan az irányítást várják. A római-katolikusok számára ez a Vatikán. A zsidók szent helye a Siratófal Jeruzsálemben, a muszlimok pedig Mekkát tekintik a szent városuknak. E vallások követői azért zarándokolnak ezekre a szent helyekre, mert azt hiszik, hogy áldásokban lesz részük életük hátralevő részében.

Kezdetben a zsidók a Kába-kőre is tisztelettel néztek, mint Jehova - az Úr - külső imahelyére, egészen addig, amíg nem szennyezték bálványokkal. Egy törzsi viszálykodás után a Kába kincsét és a zarándokok ajándékait eltávolították, majd egy kútba helyezték és befedték, s így nyoma veszett. Évek múltán egy Adb Al-Muttabli nevű arabnak látomásai voltak arról, hogy hol található ez a kút és a benne lévő kincs. Ezért őt kikiáltották Mekka hősévé, és a sors által elrendelve őt nevezték meg Mohamed nagyapjaként.

Egy másik fontos fejlemény, hogy Hippói Szent Ágostont (354-430) nem sokkal korábban - 396-ban - Észak-Afrika püspökének nevezték ki. Szent Ágostonnak sikerült megnyernie az arabokat és egész törzseket áttérítenie a katolikus hitre. A katolikus kereszténnyé vált arabok körében merült fel az a gondolat, hogy keresni kellene egy arab prófétát. Amikor Mohamed apja meghalt, a gyermek Mohamedet a kor szokásainak megfelelően a pusztába küldték, hogy ott nevelkedjen. Ily módon a Mekkához hasonló városokban született előkelő arab családok gyermekei életük egy részét a beduin törzseknél töltötték, ahol egyrészt elkerülték a városi járványokat, másrészt felkészítették őket az életre.

Miután anyja és nagyapja is meghalt, Mohamed a nagybátyjához került. Ekkor tudta meg egy római-katolikus szerzetes, hogy Mohamed nem más, mint Adb al-Muttablinak, Mekka hősének az unokája. A szerzetes meggyőzte Mohamed nagybátyját, hogy vigye vissza testvére fiát a hazájába és védje meg a zsidóktól, 'mert Isten tudja, ha meglátják és megtudják róla azt, amit én tudok, akkor terveket szőnek ellene. Nagy dolgok vannak készülőben unokaöcséd számára!'

Idézzük megint Rivera nyomán Bea jezsuita bíborost:

"A római-katolikus szerzetes előrevetítette a majdani zsidóüldözést, amit Mohamed követői hajtottak végre azóta. A Vatikán kétségbeesetten ragaszkodott Jeruzsálemhez vallási jelentősége miatt, de a zsidók elzárták előle a várost. A másik problémát az észak-afrikai, hithű Krisztus-követők jelentették, akik hirdették az evangéliumot. A római katolicizmus megerősödött, de nem tűrt meg semmilyen ellenkezést. A Vatikánnak ki kellett találnia egy hathatós fegyvert, amely megsemmisíthetné a zsidókat, valamint az igazi Krisztus-követőket. Mindkettő elutasította a római katolicizmust. E tervük végrehajtására a nagy lélekszámú észak-afrikai arab népeket találták a legmegfelelőbbnek.

Néhány arab római katolikussá vált és ők lettek a római vezetők informátorai. Másokat a földalatti titkos hálózatban használták fel arra, hogy a római vezetésnek ezt a tervét megvalósítsák. A cél az volt, hogy leigázzák azt a hatalmas arab népességet, amely megtagadta a római katolicizmust."

Amikor Szent Ágoston színre lépett, írásai tanúsága szerint ő már tudta mi történik. Az általa létrehozott apátságok támaszpontként szolgáltak arra, hogy felkutassanak és megsemmisítsenek minden olyan bibliai kéziratot, amelyek az igazi Krisztust követők tulajdonában voltak. Adjuk át a szót ismét Bea bíborosnak úgy, ahogyan Rivera közreadta:

"A Vatikán egy messiást akart teremteni az arabok számára, olyan valakit, akit ők nagy vezetőjüknek választhatnának. Egy karizmatikus embert, akit kiképeznének arra, hogy az összes nem-katolikus arabot maga mögé sorakoztassa, hatalmas hadsereget alkotva, akik végül megszereznék Jeruzsálemet a pápának."

A vatikáni eligazításon Bea kardinális a következő történetet mondta el jezsuita papokból álló hallgatóságának:

"Egy hűséges, pápa-követő gazdag arab hölgynek hatalmas szerepe volt ebben a drámában. A neve Khadijah, aki özvegyasszony volt. Korábban az egyháznak adta vagyonát és zárdába vonult, de kapott egy feladatot. Találnia kellett egy briliáns fiatal férfit, akit a Vatikán felhasználhatna arra, hogy egy új vallást alapítson, és ő legyen Izmael gyermekei számára a messiás. Khadijahnak volt egy unokatestvére, akit Waraquah-nak (Waraka-nak) hívtak, és aki szintén hűséges katolikus volt. A Vatikán kritikus szerepet bízott rá azzal, hogy Mohamed tanácsadójává nevezte ki őt. Waraquah rendkívül nagy befolyással rendelkezett Mohamed felett. A Vatikán részéről tanárokat küldtek az ifjú Mohamedhez, akik elkezdték az intenzív felkészítését a Nagy Küldetésre.

A Vatikán katolikus arabjai Észak-Afrika szerte elhíresztelték az örömhírt a nagy eljövendőről, aki mint Isten kiválasztottja fog felemelkedni közülük. Mohameddel pedig kiképzése idején elhitették, hogy a zsidók az ő ellenségei és hogy az egyedüli igaz Krisztus-követők a római katolikusok. Azt is elhitették vele, hogy bárki más, aki magát Krisztus-követőnek mondja, valójában csak gonosz csaló, akit meg kell semmisíteni (...) Mohamed elkezdett kinyilatkoztatásokat kapni és feleségének katolikus unokatestvére, Waraquah, megmagyarázta neki azok jelentését. Így született meg a Korán."

A történelmi hagyomány szerint, hogy Mohamed küldetésének ötödik évében üldözni kezdték a követőit, mivel azok megtagadták a Kába-kőnél őrzött bálványok imádatát. Mohamed az üldözöttek közül néhánynak segített elmenekülni Abesszíniába, ahol Négus római-katolikus király befogadta őket. Mohamednek a Szűz Máriával kapcsolatos látomásai nagyban megegyeztek a római-katolikus doktrínákkal. A menekülő muszlimok Mohamed kinyilatkoztatásai miatt kaptak támogatást és menedéket a katolikus királyoktól. Mohamed később meghódította Mekkát és a Kába-követ ekkor megtisztították a bálványoktól.

Mohamed később arról is beszámolt, hogy egy látomásban Allah azt közölte vele, hogy 'Te vagy Allah hírvivője'. Mohamed prófétai karrierje így indult el és egészen 632-ben bekövetkezett haláláig számos kinyilatkoztatást kapott. Halálakor az iszlám már rohamosan terjedt. A nomád-arab törzsek Allah és az ő prófétája nevében fegyveres csoportokba tömörültek.

Bea kardinális elmondotta, hogy Mohamed néhány írása belekerült a Koránba, néhányukat azonban sohasem publikálták. Ma ezek az iratok a magasrangú hithű iszlám szent embereknek, az Ajatollahoknak a birtokában vannak. A Vatikánban szigorúan őrzik ezeket az írásokat, mivel a bennük lévő információk bizonyítják, hogy a Vatikánnak is köze volt az iszlám vallás létrehozásához. Mindkét oldal túlságosan sokat tud a másikról, ami botrányt okozna, ha kiderülne, mert mindkét vallás a hitelét vesztené, és ez pusztulásukat idézhetné elő. A Koránban Jézus Krisztus csak prófétaként szerepel. Ha a pápa az Ő földi képviselője, akkor neki is az Isten prófétájának kell lennie. Emiatt a pápát is szent embernek tartották, félték és tisztelték.

A pápa számos bullát adott ki, amelyben engedélyezte az arab hadvezéreknek, hogy csapataikkal megtámadják és elfoglalják az észak-afrikai országokat. A Vatikán finanszírozta az erős iszlám hadsereg felállítását és cserébe három stratégiai céljának a teljesítését kérte:

Elsőként semmisítsék meg a zsidókat és azokat a Krisztus-követőket, akiket ő pogányoknak tekintett. Másodikként azt kérte, hogy védjék meg az Ágostoni-szerzeteseket és a római-katolikusokat. Harmadik kívánsága pedig az volt, hogy foglalják el Jeruzsálemet és helyezzék Őszentsége, a Pápa ellenőrzése alá.

Az ezt követő időkben az iszlám gyorsan terjeszkedett és egyre nagyobb területekre terjesztette ki uralmát. Az arabok sok zsidót és Krisztus-követőt öltek meg. Végül Jeruzsálem is a kezükre került. Jeruzsálemet 614-ben a perzsák és zsidó szövetségeseik megostromolták. Ennek során kilencvenezer keresztény halt meg. Hérakliosz bizánci császár azonban 628-ban visszafoglalta. A kimerült Bizánci Birodalom nem tudott ellenállni a 633-ban Mohamed halála után meginduló arab offenzívának. A város erős védműveivel a muszlim támadók nem boldogultak, de blokád alá vették és így a jeruzsálemi pátriárka kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni. 638-ban végülis I. Omár kalifa bevonult a városba csapatai élén. A keresztény lakosság szabad elvonulást kapott, de csak kevesen távoztak. Az ez után következő időben egészen a keresztes háborúkig Jeruzsálem iszlám uralom alatt maradt. Amikor az egységes Iszlám Kalifátus 756-ban felbomlott, azt követően a várost különféle muszlim dinasztiák - szunniták és síiták váltakozva - birtokolták. Jeruzsálem fokozatosan muszlim jelleget öltött. A keresztényeknek és a zsidóknak is megkülönböztető jelzést kellett viselniük. 979-ben a síita fátimidák hódították meg Jeruzsálemet. A véres hadjáratban nemcsak a muszlim harcosok, hanem a keresztény és zsidó lakosság is nagy veszteséget szenvedett. Sok templomot és zsinagógát felgyújtottak, közöttük a Szent Sír templomegyüttest is.

1009-ben a Fátimida Kalifa utasítására teljesen lerombolták a Szent Sír templomot és nem is engedték újra felépíteni. A keresztényeket öt éven át üldözték, kényszerítették őket, hogy megkülönböztető-jegyekkel, például két sárga csíkkal jelezzék keresztény voltukat. 1078-ban a szunnita szeldzsukok vették át az uralmat, vérfürdőt rendeztek nemcsak a síiták, hanem a keresztények és a zsidók között is. A síiták 1098-ban visszatértek és Szíriáig visszaszorították a szeldzsukokat.

A jeruzsálemi pusztítások és mészárlások, valamint a bizánci császár segélykérése hatására indult meg az első keresztes hadjárat. A keresztesek 1099-ben vették ostrom alá Jeruzsálemet, ahol a környező meghódított területeket is egyesítve királyságot alapítottak Jeruzsálem fővárossal. Az első uralkodó Boullion Gottfried lett. A jeruzsálemi királyi címet azonban I. Balduin viselte, aki királyi palotát építetett a Templom-hegyen. Később ebből alakították ki az Al-Aksza mecsetet. Első Balduin az épület egy részét átengedte a keresztes lovagok akkori vezetőjének, Hugues de Payns-nek. Innen kapta a szerveződő lovagrend a templomosok elnevezést.

Alberto Rivera idézett írásában azt hangsúlyozta, hogy az iszlám háborúk során nem támadták a római katolikusokat sem kegyhelyeiket. Amikor azonban a pápa Jeruzsálemet kérte az araboktól, nagy csalódás érte, mert azok elutasították kérésének teljesítését. A jelentős erővé vált arab seregek vezérei nemet mondtak a Vatikánnak. A Vatikán felismerte, hogy nem sikerült az a terve, hogy megszerezze a Szentföld és Jeruzsálem feletti kontrollt. Sikereiken felbuzdulva a muszlim hadvezérek úgy döntöttek, hogy tovább nyomulnak Európa felé. Nagyköveteket küldtek a pápához azt követelve tőle, hogy adjon engedélyt az európai országok meghódítására is. A pápa azonban ragaszkodott hatalmához és nem állt szándékában tovább növelni azoknak a befolyását, akiket ő pogányoknak tekintett.

A Vatikán ekkor kezdeményezte keresztes hadsereg létrehozását Izmael iszlamista követői ellen, akik megindultak, hogy elvegyék tőle a katolikus Európát. A keresztes hadjáratok több évszázadon át folytak. 1187-ben Szaladin egyiptomi szultán elfoglalta a Szentföldet és az ismét iszlám uralom alá került. Az egyiptomi uralkodó nem viselkedett barbárként és a keresztény szentélyeket is tiszteletben tartotta. A harmadik keresztes hadjáratban Oroszlánszívű Richárd tervezte Jeruzsálem visszavételét, de nem volt esélye a győzelemre ezért nem is indította meg a támadást. II. Frigyes német-római császár tárgyalással szerezte vissza a Szent Várost és ő volt a jeruzsálemi király 1029-től 1244-ig. Ekkor azonban a mamelukok egészen a XVI. századig birtokolták Jeruzsálemet. Ebben az időben csak a muszlimok voltak teljesértékű polgárok. A másodrendűként kezelt keresztényeknek és zsidóknak külön adót kellett fizetniük és jogilag is hátrányos helyzetűek lettek.

1453-ban az előrenyomuló oszmán törökök meghódították a Bizánci Birodalom központját, Konstantinápolyt, amely Isztambul-ra átnevezve az Oszmán Birodalom fővárosa lett. Ezt követően a Szentföld is egészen az első világháború végéig az Oszmán (Ottomán) Birodalom tartománya volt.

Rivera annak kapcsán, hogy Spanyolország és Portugália is iszlám fennhatóság alá került, részletesen ismerteti egy portugáliai kis falunak a történetét. Egy hegyvidéki kis települést - Mohamed lányának (mások szerint anyjának) a tiszteletére - Fatimának neveztek el, és ez a falu később világhírűvé vált. Amikor az előrenyomuló muszlim seregek bevették Szardíniát és Korzikát, majd Itáliát készültek lerohanni, az iszlám vezérek felismerték, hogy eljött az idő a béketárgyalásokra. Assisi Ferenc közvetítésével megállapodást kötöttek a Vatikánnal. Ennek eredményeként a muszlimok elfoglalhatták Anatóliát a keresztény világon belül, a katolikusok pedig Libanont az arab világon belül. Abban is megállapodtak, hogy a muszlimok mecseteket építhetnek a katolikus országokban egészen addig, amíg cserébe a katolikusok is terjeszkedhetnek az arab országokban.

Augustine Bea bíboros a vatikáni eligazítás során azt is elmondta hallgatóságának: a muszlimok és a római-katolikusok megállapodtak abban, hogy együttesen állítják meg közös ellenségüknek, a Biblia-hívő, Krisztust követő keresztényeknek a missziós tevékenységét. Így Izmael gyermekei, vagyis az iszlám hitre áttért muzulmánok, nem ismerhették meg az Írásokat és az igazságot.

A muszlimokat az Ajatollahok tartották az ellenőrzésük alatt, az iszlám papok, apácák és szerzetesek segítségével. A Vatikán pedig elkezdte gyűlöletkampány szítását a muzulmán arabok és a zsidók között, akik korábban békésen éltek egymás mellett. A kampány nyomán az iszlám közösségek úgy tekintettek a Biblia-hívő misszionáriusokra, mint azokra a gonoszokra, akik megmérgezik Allah gyermekeit. 1917-ben Szűz Mária megjelent a portugáliai Fatimában. "Isten anyjának" a megjelenése nem várt erejű hatást váltott ki és óriási tömegeket vonzott. A fatimai látomás fontos szerepet kapott abban a stratégiában, hogy bevonják az iszlámot az anyaszentegyházba. A jezsuiták kitalálták a fatimai böjtnapokat, és ezt a kultuszt sikerült elterjeszteni Észak-Afrikában. Ez lehetővé tette a fokozott behatolást a muszlim világba. Az arabok azt gondolták, hogy a fatimai böjtnapok megtartásával Mohamed leányának (egyes kutatók, így Revilo P. Oliver szerint az anyjának) adnak tiszteletet. A jezsuiták pontosan ezt akarták.